A telefonom vad zenélésbe kezdett.
- Aaaaaaaj! - nyögtem. Lenyomtam a zöld gombot. - Oláh! - szóltam bele.
- Szervusz kislányom!
- Oh, szia, anya. - erre hallom, ahogy borul kintről egy szék. Daphne őrült módjára robban be a szobámba és tapasztja fülét a telefonra. - Baj van? Miért hívtál ilyen hamar?
- Emlékszel arra a kedves fiúra, Tomira? - mindkettőnk arcára kiült a düh.
- Igen, persze, hogy emlékszem.
- Itt járt. - jelentette ki teljes nyugalommal.
- Mit csinált?! - sikítottunk mindketten.
- Oh, szervusz Daphne.
- Szia! - válaszolta barátnőm.
- És mit akart? - teszem fel a kérdést.
- Azt kérdezte, hogy nem tudom - e, hogy merre vagy...
- És mit mondtál neki?
- Azt, hogy elköltöztél, de a pontos címedet én sem tudom...
- Istennő vagy! - Válaszoltam. - Imádlak, de le kell tennem. Szia.
- Sziasztok! - letettem.
- Hogy meri odadugni a képét? - ordítottam.
- Mégis mit képzel magáról? - dühöngött ő is.
- hogy képzeli, hogy kíváncsi vagyok a képére!? - ordítottam még mindig, miközben vettem a kabátom.
- Gyűlölöm azt az embert!
- Addig ütném amíg mozog! - vágtam be magam után az ajtót, ügyet sem vetve a két vendégünkre. A lépcsőről szinte ledöntöttem a z éppen érkező Reitát, Kait és Aoit, akik döbbenten bámultak rám. Áttrappoltam a garázsba, felpattantam a motoromra, felkaptam a bukósisakomat és már száguldottam is. Erre volt most szükségem. A szél vadul tépte a hajamat, de jól esett. Száguldottam, hogy érezzem a veszélyt. Hogy érezzem, hogy élek. Csak mentem, majd amikor kezdtem jobban lenni, visszafordultam. Hazáig száguldottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése