6. rész.: Hazafelé

- Öööm, szeniá...
- Xénia.
- Széniá
- Xé-ni-a. - nevettem.
- Szeniá.
- Hagyjuk. Tessék?
- Mit gondolsz Rukiról?
- Hogy Rukiról?
- Igen. - az utolsó akkord. Uruha elenged, majd elém áll.
- Hát nem tudom. Nem ismerem...
- Nah de mégis! Első benyomás...
- Hát rendben. Nem szívesen maradnék egyedül vele...
- Miért? - lepődik meg.
- Lehet, hogy nem látszik rajtam, de én egyébként olyan lány vagyok, aki mindennek örül, aki az egyenértékűség elve szerint éli az éltét. Mindegy, milyen rossz dolog történik, mert az egyenértékűség szerint ugyanolyan mértékű jónak is kell jönnie. Szóval én ilyen kis naiv, vidám lány vagyok. Ruki viszont... Amikor beestünk Mayával az ajtón, mindenki nevetett, ő viszont dühöngött. És most is. Szikrákat szór a tekintete - Uruha ránézett, majd vissza is fordult. - Mindenki jóízűen nevet az egész sztorin, ő mégis dühöng. Nagyon nem bírhat engem, ha a puszta látványom is dühíti... - sóhajtottam, miközben visszaraktam a gitárt a helyére. - Talán ha picit kedvesebb és mosolygósabb lenne, mint Kai például. Ő mindig nevet. Nézz csak rá - kai már a földön hempergett a nevetéstől - jókedve van. és hasonlítsd össze kettejüket.
- Szóval ha egy pasira lenne szükséged, Ruki szóba sem jöhetne.
- Miért kérdezed ezt?
- Csak... úgy... - sóhajtottam egy nagyot. Fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni.
- Igazad van, Ruki szóba sem jöhetne, ha pasira vadásznék. De nem vadászok. - indultam volna vissza, de Uruha elkapta a csuklómat.
- És Kai? Ő szóba jöhetne?
- Nem tudom, hogy hová akarsz kilyukadni, de nem érted a lényeget. Kai nem az én esetem, már bocsáss meg. Nekem egy olyan fiú kell, aki hasonlít rám. Kaiban azt tisztelem, hogy vidám. Nálam ez sokat jelent.
- De Ruki is hasonlít rád.
- Ruki? - nevettem fel. - Rukival szöges ellentétek vagyunk. Vannak, akik azt mondják, hogy az a legjobb kapcsolat, mert nem unalmas. De nekem nem izgalmas pasi kell, hanem egy olyan, aki törődik velem. Aki szikrákat szór rám a tekintetéből, hogyan akar megérteni? - a keze lehullott a csuklómról, én pedig visszaültem a körbe. Mindenki sokat sejtően vigyorgott rám, én pedig felemeltem a kezem, hogy nem történt semmi. Rukira rá se mertem pillantani. Daphne időközben átölelt és egymásba karolva nevetgéltünk és meséltünk. Néha rápillantottam Rukira, aki a fejét elfordította Uruhától. Annyira utál, hogy még a saját haverjához sem szól, csak mert szóba állt velem? A mese véget ért és mindenki szedte a cuccát és mentek haza. Mi egymásba kapaszkodva mentünk a sor legelején.
- Daphne! - szólt Uruha. Az én arcomról egy hurrikán sem törölhette volna le azt a vigyort, ami akkor keletkezett. Lelassítottunk, majd Daph hátrament, hogy beszéljen Uruhával. Egyszer csak észrevettem, hogy Ruki sétál mellettem és mereven a földre bámul. Én megfordultam és a csapat legvégére sétáltam.
- Xénia! - hallottam Daph kiabálását.
- Igen? - szóltam magyarul.
- Van programom ma este? - egy hatalmas vigyor szaladt a fülemig.
- Igen! - láttam a bánatot a szemében, de gyorsan el is tűnt, ahogy folytattam. - Ha jól sejtem, a mellette sétáló fiúval mész valahová, igaz?
- Honnan tudtad? - vigyorgott ő is.
- Tanuld már meg, hogy én mindent tudok! - kacsintottam rá.
- Imádlak!
- Én is!
Néhány percig csendesen sétáltam a csoport végén, amikor barátnőm újra megszólított, de most angolul.
- Xé! Felugrom Picit Uruhához, hazatalálsz egyedül?
- Persze! - mosolyogtam.
- Én hazakísérem, nehogy baja essen! - mondta... Ruki!? Ezt nem hiszem el.
- Igazán nem szükséges... - kezdtem volna magyarázkodni.
- Dehogynem szükséges! Tudod te, hogy mennyi bűnöző mászkál erre? És ha megtámadnak? Szerintem Jó lenne egy kísérő! - szólt közbe Daph.
- Ugyan már! Ez nem Magyarország!
- Attól még itt is vannak támadók! - tudtam, hogy úgysem fog békén hagyni...
- Rendben... - a következő saroknál mindenki levált én pedig Rukival folytattam az utat. Igyekeztem minél távolabb sétálni tőle, bár nem értettem, hogy miért ajánlkozott fel.
- Miről beszéltél Uruhával? - kérdezte egy kis idő után. Elmosolyodtam.
- Tudod, a gitárosodnak eléggé bejön Daphne. Megkérdezte, hogy mi a véleménye róla meg az egyéb dolgokat. Mondtam, hogy hívja el ma egy randira és vigyen neki narancssárga rózsát.
- Oh! - olyan meglepve mondta, mintha éppen most oldottam volna meg a globális felmelegedést. - A narancssárga a kedvenc színe?
- Nem. Régen mindig elmentünk egy virágárus előtt és minidig láttunk benne narancssárga rózsát. Gyönyörűek voltak. Azóta pedig ez a kedvenc virágunk. Ez emlékeztet minket arra, hogy nem vagyunk egyedül.
- Ez szép történet.
- Az. Kérdezhetek valamit?
- Ha én is...
- Rendben, előbb én. Mi bajod velem ? - látszott rajta a meglepettség.
- Ezt hogy érted?
- Úgy ahogy mondtam. Először csak az hittem, hogy képzelődök. Aztán rájöttem, hogy nem. Akárhányszor rád néztem, a düh csak úgy sugárzott belőled. Miért? - léptem elé.
- Ezért. - lépett egyre közelebb, míg a hátam a falnak nem döntöttem. Nem tudtam tovább hátrálni. A fejem két oldalánál a két karja állta el a menekülési utat. Az ajkai egyre csak közelítettek az enyémek felé.